Szerinted ez normális?

Fehér. Fekete. Barna. Kék. Szőke. Vörös. Hosszú. Kopasz. Albínó. Fiú. Lány. Csupa olyan tulajdonság, amely velünk születik, és némelyiken nem is tudunk változtatni. Mégis, valamiért ezek alapján ítéljük meg a velünk szembejövőt.

„Te jó ég, elkapott a fűnyíró? Hogy lehet valakinek ilyen haja?” / „Nincs neki szemöldöke? Ráférne egy kis smink!” / „Jézusom, nincs meg a fél karja! Szegény, úgy sajnálom, biztosan volt valami balesete.” Ennyit jelent valakit külső alapján megítélni. Hamis képzetek, amelyeket a saját magunk megnyugtatására találunk ki, hogy legyen valami reálisnak tűnő magyarázatunk a számunkra abnormális jelenségekre. Mindezt ahelyett, hogy esetleg odamennénk, és megkérdeznénk az illetőt az igazságról. „Igazából a kemoterápia miatt hullott ki a hajam, most kezd csak visszanőni.” / „Én albínó vagyok, tehát erősen pigmenthiányos a bőröm és a hajam, ezért fehér a szemöldököm is.” / „Nem balesetem volt, hanem így születtem, nem kell engem sajnálni.” Ha tényleg megtennénk ezt, sok kellemetlenséget megspórolhatnánk.

Persze ha valaki olyan környezetben nő fel, ahol a körülötte élők sokfélék, ezzel nem lesz gondja. Szerintem pont az a szép ebben, hogy mindenkinek van egy története, hogy miért ilyen vagy olyan a haja/szeme/bőre/ruhája, csak kíváncsinak kell lenni. Ha elzárkózunk, sosem fogjuk megismerni, mennyire izgalmas és érdekes az, ami eddig idegen volt számunkra.

„Hijabot hord, úgyhogy biztos minden ötödik percben leborul Allah Akbarozni.” „Fekete?  Mit keres ez itt?” „Cigány, tuti épp lopni megy.”
Ilyen és ehhez hasonló általánosítások fogalmazódnak meg sok emberben, amikor meglátnak egy „nem közülük valót”. Ők csak az általuk jól ismertet képesek elfogadni, mert az a normális, az a megszokott. Na és mi van, ha Afrikában meg a színesbőrű a normális? Vagy Keleten a kreol? Sajnos ebben közrejátszik a történelem is, például a színesbőrűek meghurcolása, rabszolgaként való tartása vagy akár a zsidóüldözés.

A múltat nem tudjuk megmásítani, viszont hiszek abban, hogy a jelent, a jövőt igen. Hogy nem kell úgy éreznünk magunkat egy idegen helyen, hogy megvetnek, elítélnek minket a kinézetünk miatt. Hogy nem kell csodálkozó pillantásoktól kísérve végigmennünk az utcán, csak mert nem tartozunk bele a társadalom által kialakított „normába”. Hogy nem kell szégyellnünk a származásunkat, a kultúránkat, a gyökereinket. Hogy békében élhetünk egymás mellett. Hogy elfogadjuk és – ítélkezés helyett – inkább meghallgatjuk egymást. Hiszem, hogy teremthetünk egy nyíltabb, színesebb, jobb társadalmat, amelyben mindenki megtalálja a helyét. Hiszek az emberekben.

Művészet nélkül

Az emberek szeretik elhitetni magukkal, hogy nincsenek problémáik, és így futamodnak el a valóság elől. Pedig, talán nem is lenne olyan nehéz megtalálni a megoldást, ha szembenéznénk a gondokkal. Mindannyian máshogy gondolkodunk, és másképp éljük meg ugyanazt az érzést. Más-más testből, és más szemszögből nézünk ki erre a világra. Ha többet beszélgetünk ítélkezések nélkül, megláthatjuk sokszínűségüket, ami gyönyörű dolog. Nem ezen kell változtatni, hanem azon, ahogy egymáshoz viszonyulunk. A türelem a kulcs a belső világok kapujához. Amikor ez az ajtó kitárul, ledőlnek a falak és a szeretet összetart minket. De előtte nézzük meg mi a mozdulat, ami elvégzi a kulcs megfordítását a zárban. Szerintem a művészetnek van a legcsodálatosabb társadalomformáló hatása. Mindenki rá tud találni, a saját ágazatára, ahol ki tud teljesedni. Úgy tűnik azonban, mintha manapság erről az emberek egy része letett volna, vagy feleslegesnek tartja. Pedig az efféle találkozások, mélyebb kapcsolatok kialakuláséhoz vezet, ami pozitívan fejlesztené a jelen arculatát. Kicsit talán beráncosodtunk, de a művészettel elsimíthatjuk a feszültséget. Ha a társadalom egy összegyűrt, ledobott lepel a földön, akkor úgy kell kifejleszteni, hogy minden ember rátaláljon a saját sorsára, és ezzel hozzá tudjon járulni a jelen egyenlőtlenségéhez. Az emberek nehezebben közelednek egymáshoz, ha önmagukkal sincs meg a jó kapcsolatuk. Ezért lenne nagyon fontos önmaguk megismerése, és egy kis befelé figyelés után, sokkal könnyebb és hasznosabb lenne a kitekintés. Aki művész, az tudja, hogy mit keres és sokkal igazibban él, és jelen van, mivel nem csak a felszín foglalkoztatja, hanem a belső is. Igaz, nem mindenki születik művésznek, könnyű annak, akinek van tehetsége hozzá. Nem Picassót megszégyenítő festőnek, vagy lenyűgöző írónak, zenésznek kell lennie mindenkinek. A legegyszerűbb, legalapvetőbb szintre kell gondolni. A gondolatok, és az érzések szintjére. Amikor belül ezekkel kapcsolatban vagyunk, és uralmunk alatt tartjuk, akkor úgy alakíthatjuk énünket, jellemünket, mint egy rendező a szereplő karakterét egy filmben. A lényeg, hogy stílusunkat megtaláljuk, ami egyéni, de mégis nyitott a világra. A különlegesség, nem egyenlő a kívülállással. Sok művészt kiközösítenek némely társaságok, mert talán túl őszinte alkotószellemű emberek. Azonban ha rájövünk mi a saját művészetünk, akkor elfogadóbbak tudunk lenni másokkal is. Az embernek annyi arca van, ahány érzés átfut rajta és meg tud jeleníteni magán. Az embernek annyi oldala van, ahány gondolat megfordul a fejében és cselekedetté, tetté tudja azt alakítani. Már egy mosoly, nevetés is művészet, mivel belső érzésünk felszínre hozása. A könnyekkel is hasonló a helyzet. Minden lehet művészet, a kertészkedés, a főzés, a divat, a fotózás… Tágítsuk ki látókörünket, és vegyük észre, milyen sok irányból ott vagyunk a művészet ölelő karja alatt. Művésszé válás lehetősége mindenkiben megvan. Aki már rátalált a bensőbbik énre, az bátrabb, élőbb, közvetlenebb és szilárdabb. Aki még kereső, az talán felszínesebb, visszahúzódóbb, a negatív panaszokra figyel oda. Az biztos, hogy egy hosszú út juttatja el az embert az újjászületéshez. Aki elindul rajta, az már nemcsak a problémákra fog koncentrálni, hanem észreveszi, a testet a szárny felett, a színeket, a hangokat, a mozdulatokat és az apró változásokat is. Tudatosabban éli életét a világban, figyelve az emberi kapcsolataira. Sok minden akadályozhat minket abban, hogy a saját művészetünket munkálhassuk, fejleszthessük. Ezen akadályokat kell csökkenteni, vagy kiiktatni, hogy egyensúly és harmónia jöjjön létre. A kapcsolatok fenntartása érdekében mértékkel használva hasznos például a chat, de egy igazi beszélgetést, ami szemtől-szembe megy végbe, nem pótolhat. Sok információhoz juthatunk egy okos telefonon, interneten keresztül, de néha szükségtelenhez is, ami életünkben időrablás. Ne felejtsük el, hogy a gépek eszközök, melyek minket szolgálnak, irányíthatjuk őket, nem pedig mi szolgáljuk őket. A művészettel olyan fényképet készíthetünk, ami a benső lelki tájunkat ábrázolja. Milyen jó érzés sétálni ezek között a dombok között. Megállni, akár csak egy pillanatra is és csodálni a jelent. Mindenki jobbá tudná tenni életét, ha szánna időt erre, és nem veszítené el önmagát a külső nyomások hatására. Ha a társadalom megbetegszik, vagy gondja akad, akkor arra az orvosság, a gyógyír az emberekben van. Mi emberek vagyunk a rend helyreállítói. Keressük meg, hogy mi a legtisztább, legőszintébb dolog, amit adni tudunk a világnak, mert ez által megkapjuk saját művészi énünket. Az égen van szivárvány, és rajtunk?

Sorsrajz

Felkapom a köntösömet az ágyról, mert még mindig pizsamában vagyok, ma van a 13 szülinapom, de kinek öltözzek át? Anya nincs itthon, szokásához híven, mindig minden fontosabb nálam és anya körül mindig minden tökéletes, legalábbis annak látszik. A ház mindig tökéletesen tiszta, ahogy anya is mindig tökéletesen néz ki, hiszen cégvezető az ország leghíresebb reklámügynökségénél.
Meghúzom a köpenyem övét és lebattyogok a lépcsőn, megnyikordul a 2. lépcsőfok, már 3 éve nyikorog, lent a konyhában megfogom a bögrém, amit még apától kaptam a 4. szülinapomra. Ez az a tárgy, amiről anya nem tudja, hogy apára emlékeztet, ezért megtűrte a háztartásban. Töltök magamnak egy meleg teát, visszamegyek a szobámba és bekapcsolom a laptopomat. Itt az ideje, hogy végre leírjam a történetemet, lehetetlen, hogy továbbra is elfojtsam magamban.
Az egész gyerekkoromat apával töltöttem. Ő volt az, aki megfürdetett, aki mesélt esténként és játszott velem. Néha még azt is megengedte, hogy frizurát csináljak neki vagy kifessem a körmét, mert anya sosem volt otthon már akkor sem. Havonta kisétáltunk a tóhoz kettesben, az út széle tele volt nefelejcsekkel. Minden egyes alkalommal, szedett nekem egy szálat, amit kipréseltem és beleragasztottam a baglyos füzetkémbe. A tóhoz érve elmondott 3 új verset, amit csak nekem tanult meg abban a hónapban. A nevem is azért lett Erdei Jázmin, mert apa azt akarta, hogy olyan legyen a hangzása, mint egy verscímnek. Az elejétől a végéig imádtam ezeket a sétákat. Volt egy kedvenc versem is, amit azóta sem tudtam elfelejteni.

„Vállamon a kis tarisznyám,
ballagnak e kicsi lábak.
Búcsút intenek a versek,
röpítik az apró szárnyak.

Kinyitok egy másik könyvet,
kihúzok egy új fiókot.
Innen viszem, beleteszem,
őrzök mesét, varázslatot.”

Ezt apa mindig akkor mondta el, amikor már lement a nap, a csillagok tükröződtek a tó vizén. Megígérte nekem, hogy egyszer kihalássza mind. Végig hittem neki és még most is hiszek, pedig már nem láttam 8 éve.
Mikor először találkozott anya az ügyvéddel nem tudtam ki az, de megkért, hogy rajzoljam le a családomat. Lerajzoltam apát és magamat, ahogy ülünk a tónál, anyát pedig a lap másik oldalára, ahogy dolgozik. A bácsi negédesen rám mosolygott és elrakta a rajzomat, én pedig szaladtam játszani nem is sejtve mekkora baj van.
Azóta felnőttem és felfogtam a dolgok súlyát. már tudom, hogy az ügyvéd nem azért volt anya mellett, hogy segítsen nekem, hanem hogy még tökéletesebbé tegye az ő így is túl tökéletes életét és, nehogy véletlen csorba essék a tökéletes jóhírén. A rajzom akkor egy kicsit kiegészítve, és pénzzel megspékelt pszichológiai analízissel került a bíróság elé. Mikor erre rájöttem tulajdonképpen meg sem lepődtem.

Másnap anya és apa leültettek az asztalhoz és azt mondták valami nagyon fontosat akarnak közölni. Azt mondták már nem szeretik egymást és külön akarnak költözni. Nem is igazán értettem, de anya közölte, hogy vele fogok lakni. Fölálltam odamentem apához és beleültem az ölébe ahol mindig biztonságban éreztem magam, de nem tudtam reagálni. Nem értettem semmit és alig kaptam levegőt, hallottam tompán a saját szívdobogásomat ám a világ néma volt körülöttem. Egyszer csak anya hangja törte meg ezt, nos, akkor azt hiszem ideje menned és határozottan apára nézett. Ott a piros koffer az ajtóban. Ekkor hirtelen sikolyt hallottam és egy hangos kiáltást. Döbbenten jöttem rá hogy az én torkomat hagyták el a szavak. Könny marta végig az arcomat és már fájt a karom olyan őrülten kapaszkodtam apába. De ő még is felállt majd az ajtó felé indult csendesen, könnycseppel a szemében. Anyám őrjöngve fogott le hogy utána ne rohanjak és apát hibáztatta, amiért ennyire kibuktam. Elmebeteg módjára rángatott vissza az ajtóból. Az utolsó kép amit láttam ahogy apa száll be az autóba és az ajtó egészen úgy veti rá az árnyékot mintha szárnyai lennének .Csattanás és nem láttam többé az embert akit a világon mindenkinél jobban szerettem. ,,Búcsút intenek a versek, röpítik az apró szárnyak”-zakatolt a fejemben megállíthatatlanul.
Ez a két sor azóta a részemmé vált az utolsó képpel együtt amit róla láttam, ezzel kelek és ezzel fekszem. Várom apámat idestova nyolc éve rendületlen. Azt, hogy miért kell ennyit várnom én sem tudom pontosan. Csak mert anyámnak több és jobb kapcsolata van? Mert nincs elég ember aki foglalkozzon a bíroságon ilyen ügyekkel? Mert egy gyermek jóléte mit sem ér a valóságban? Lelkivilága nem számit ha a papírok jól néznek ki? Túl sok a papír és túl kevés a valós idő? Én nem tudom. Én rendületlenül verseket írok, hogy egyszer megmutathassam apának. Írok mindenről és mindenkiről, ez az én függőségem. Vagy ha úgy tetszik ezen versek összessége maga az apám. Minden versemet Jázminkámként írom alá. Ő hívott mindig így. Ebből éreztem már az elején, hogy szeret. Hiszen csak akkor becézel valakit a sajátodnak ha igazán szereted. Ő volt a kisherceg és én voltam a Róka, én voltam a kisherceg és ő volt a róka.

Be kell fejeznem. Megint csengettek. Talán ismét a postás hozott valami fontos levelet anyámnak.
Egy újabb séta az ajtóhoz, újabb nyikorgás a lépcsőn, a megszokott tisztaság és csend. Csak egy valami nem volt megszokott, aki az ajtóban állt. Apa volt az, kezében ott a végzés. Persze hogy tudtam, hogy azaz egy ilyen papírt ezer közül is megismerek. Rásiklott a szemem az arcára. Nem tudtam felfogni, csak bámultam oly sokat öregedett szemeit meredten. Mosolygott, sírt és boldog volt. Tudom hogy az volt mert abban a pillanatban engem is elöntött ez az utánozhatatlan, forró és őszinte érzés. Nagyon rég nem éreztem ilyet. Kinyitok egy másik könyvet, kihúzok egy új fiókot..

Vége

Lencse Virág: Reszket a bokor, Slam Poetry

„Reszket a bokor, mert madárka szállott rá.” Írta hajdanán Petőfi a szerelmének, valamikor 1847-ben. Régen. Immáron én úgy írnám: „Reszketnek a gyermekek, mert nem lett befizetve a gázszámla.” De nyugalom, a szülőket én nem veszem a számra, tollra se, mert nem tudom, fontos-e? Releváns viszont a dekor-ráció, miszerint hiába van akció a Teszkóba, kenyeret se tudnak venni, csak hébe-hóba. Az egyik szülő dolgozik, alkalomadtán. A gyárakba meg tengeti napjait a sok-sok ukrán patkány. Olcsó munka, olcsóbb, mint a hazai, a nagy emberek füle mellett elszállnak a pornép panaszai. S aztán mikor ide érkeznek a migránsok százai, újabb fűtött stadiont kell állítani, mert azzal meg tudjuk mutatni, hogy is tudnak a falábú focistáink szórakoztatni. Ha nem vagy focista, avagy politikus, a te neved valójában, kuss. Senkit nem érdekel, hogy mennyiből élsz, félsz. Mindenki leszarja, hogy a szabad ég alatt ázol, fázol. Egytől egyig azt hiszik, hogy szarul élsz, annak oka, hogy nem dolgozol, helyette naphosszat borozol, de ez nem igaz. Az igazság az, hogy nincsen munka ebbe a kibaszott országban.
Építenek Ők mindent, ami nem fontos. Stadiont, hogy meg ne rontsák az államférfi és labdarúgó közötti viszonyt. Hotelt, hogy negyvenezerből egy éjszakéra boldogságodat leld, nem te, hanem a külföldi kegyelt. Kórházat, ja.. azt nem, mert meg van húzva valami láthatatlan póráz, ami azt mondja: Stadion kell, hogy az ember mozogjon, ne pedig azon morogjon, hogy nincsen, ki gondjaira gondoljon. Kuss. Iskolát, azt sem, hiszen tanulatlan gyerekekkel könnyebb elhitetni a süket dumát. Kuss.
Petőfi és Lencse 1:0 Felcsút 2018.
Én még is azt mondom, kuss. Inkább fuss, el innen, mert itt nem létezik Isten, de pénz sincsen ugyebár, hiszen „Reszketnek a gyermekek, mert nem lett befizetve a gázszámla.” Ezegyszer nem rúzst kenek a számra, hanem kinyitom, hogy tudja mindenki, egész Magyarország azt zengi:
Változás kell!
S ha nem éhezel, a gyermeked is énekel. És ha mindez nem érdekel, csak lesel, de ne less, a focistákat is megbüntetik egy-egy les-ért. Itt téged mindenki megért, csak fizesd be időbe a lakbért. S ha Magyarországra jönnél egy kis kalandért, tudd, a luxus hotel mellett, ott a négyemeletesben, van legalább öt olyan család, kiknek elnyomják a szavát, öt olyan család, kik elvesztették a csatát. Anyát, apát elbocsátották, a gyerekek meg éhes szájukat tátották plédbe tekeredve, mert a gázszámla nem lett befizetve.

Csukott szemmel

Vers.1
Nyisd ki a szemed
Mondd meg mit látsz
Sok hazug a földön
Álarcban jár

Refrén:
De a sok hamis mosoly
Mely hatalomra vágy
Rúgja át azt a sok-sok szabályt
A hatalom édes
Mert a zsebbe dugott kincsek
Ellágyítják a szívet

Vers.2
Ha tiszta úton jársz
Mondd meg mit látsz
Nyisd ki a szemed
Ne járj vakon tovább

Vers.3
Keményen dolgoztál
Őszinte maradtál
Végig harcoltál

Refrén:
De a sok hamis mosoly
Mely hatalomra várt
Rúgta át azt a sok-sok szabályt
A hatalom keserű
Mert a zsebbe dugott kincsek
ellágyítják a szívet

Belső vérzés

Anne és Bruce, az a páros, akire ha ránéz az ember, olyan harmóniát érez, mint még soha. Kiegyensúlyozott, boldog pár, mindig mosolyognak és szeretik egymást. A barátaik mindig álompárként emlegetik őket, akik megtestesítik a tökéletes kapcsolatot. Anne sugárzik a boldogságtól, fürdik a férje figyelmében, aki a már tizenhárom éve remekül működő házasságuk alatt végig türelmes és odaadó volt hozzá. Bruce ugyan sokat dolgozott, de Anne soha sem panaszkodott erre, meleg vacsorával várta haza a kedvesét és örült, amikor együtt töltötték az estéket. Bruce mindig így meséli az ő közös történetüket. Tele büszkeséggel és csupa szépséggel.
Az egyik napon Bruce szintén sokáig dolgozott. Anne délután elszenderedett és elfelejtett ébresztőt állítani magának, így mire felébredt, már szürkület volt. Kapkodva kereste a hűtőben a vacsorához szükséges alapanyagokat, de a hétvégi bevásárlás ezúttal elmaradt, a hűtő pedig pangott az ürességtől. Megígérte a férjének, hogy rakott krumplival várja majd estére, mert az volt Bruce egyik nagy kedvence. Az utóbbi hetekben egyre azt vette észre, hogy a férjének esténként nincs étvágya. Régebben is tapasztalt hasonlót férjén, de azt gondolta, talán nem főz elég jól. Részt is vett egy főzőtanfolyamon, aminek hatására rengeteg egzotikus étel elkészítését sajátította el. Mostanában viszont ismét csak csipeget az ételből, ezért Anne ma a kedvencét akarta csinálni. Gyorsan összeszedte magát és elindult vásárolni. Abban reménykedett, hogy a férjének becsúszik egy kis plusz munka, így előtte érhet haza a bevásárlásból. A közeli kisboltba ment csak, végigsétált a főutcán, két sikátor mellett, majd balra fordult a második saroknál. Rutinos bevásárló, Bruce ugyanis egyenesen gyűlöli az ilyesmit. Ha lehetne, mindent online rendelne meg, Anne azonban mindig magára vállalja a feladatot. Igyekszik példás feleség lenni és mindent megadni a párjának. Gyorsan végzett, hazafele jövet rákanyarodott a főútra, amin még este is elég nagy volt a nyüzsgés. A nagy hirtelen nem találta a mobilját, így azonnal megtorpant és keresni kezdte a készüléket a járda kellős közepén. Épp a kedvenc thai éttermük előtt állt meg, a nyitott ajtó felől pedig fenséges illatok szivárogtak ki. Bruce imádta ezt a helyet, a megismerkedésük korai szakaszában mindig ide hozta őt, egyszer még azt is elintézte, hogy bemehessenek a konyhába kipróbálni ezt-azt. Anne szerencsére megtalálta a telefonját a táskája legmélyén, majd egy hatalmas sóhajjal egybekötötten kiegyenesedett a görnyedt kereső pozícióból. A hatalmas üvegablakkal szemben állt, már indult volna tovább, csak futólag pillantott be a helységbe, de egyvalamin megakadt a tekintete. Ugyan kitakarta egy másik pár a kilátást, de két asztallal beljebb, mintha Bruce zakóját viselte volna valaki. Nem indult el, furdalta az oldalát a kíváncsiság, vajon képzelődik-e vagy az ott tényleg a férje. Azt a zakót az ő szüleitől kapta két éve karácsonyra, tavaly pedig kiszakadt a nyakánál és csak piros cérna volt otthon, ezért azzal öltötte be a lyukat. Erről ismerte fel a férjét, aki pár másodperc múlva enyhén oldalra fordította a fejét, hogy csókot tudjon adni a vele szemben ülő nőnek. Ahogy szép lassan elemelte a fejét, a szeme sarkából az üveg felé pillantott, ahol meglátta a földbe gyökerezett lábú feleségét. Arcára fagyott a csók utáni mosoly, gyöngyözni kezdett a homloka. Pár másodperc zavartság után szó nélkül felpattant, otthagyva a vele kedélyesen társalgó hölgyet és a felesége után rohant, aki ekkorra már egy saroknyira járt innen. A hideg estébe szaladva kiabált Anne után, hogy várja meg, de a nő továbbra is csak sétált, végül egy kis szaladgálás után beérte az első sikátornál. Mindketten befordultak a sötét, kivilágítatlan helyre, ahol egymással szembefordulva álltak meg. Lehetett köztük vagy hét-nyolc lépés, amit egyelőre egyikük sem akart csökkenteni. Bruce lihegett, szemmel láthatóan ideges volt, míg Anne szinte rezzenéstelen arccal figyelte a férjét.
– Nagyon sajnálom drágám – törte meg az elviselhetetlenül fájdalmas csendet a férj. – Hibáztam, de ígérem, hogy jóvá fogom tenni. Igyekezni fogok, hogy megtegyek mindent érted. Értünk. Nagyon szeretlek – nézett könyörgően Anne szemébe, de ő továbbra sem mozdult. Ujjait lehúzták a vacsorához szánt nehéz szatyrok, de nem engedte el a feszülő műanyagot. – Mondj valamit, könyörgöm, mert ha nem szólsz, abba beleőrülök – kérlelte Bruce. Egyre idegesebb lett, az erek kipattogzottak a homlokán, keze ökölbe szorult. – Mondj már valamit, az Istenért! – kiabált rá erélyesen. De ez sem hatott, a felesége teljesen mozdulatlanul figyelte őt továbbra is, ami elképesztően irritálta őt.
Nem tudta kontrollálni az indulatait, egy meggondolatlan pillanatban pedig előhúzta a kabátzsebéből az engedély nélkül tartott pisztolyát. Gondolkodás nélkül két lövést eresztett Anne mellkasába, az egyik közvetlen a szíve alatt érte, a másik a jobb kulcscsontja felett. Megállt a levegő a szűk sikátorban, Bruce lihegve engedte le a jobb kezét, melyben izzadt ujjaival szorongatta fegyverét. Anne ujjaiból szépen lassan kicsúsztak a teli zacskók, a krumplik szétgurultak a földön. Bruce ijedten szaladt hozzá, elkapta, mielőtt összerogyott volna. Végignézett a kabátján, vért viszont sehol sem látott. Kezében tartotta a feleségét, szépen lassan lefektette maga mellé. Kapkodva nyúlt a telefonjáért, hogy tárcsázza a mentőket. Névtelen bejelentőként jelentette az esetet, majd gyorsan ki is nyomta. Kétségbeesetten engedte le felesége fejét a hideg aszfaltra, szemei nyitva voltak, arca ugyan olyan kifejezéstelen, mint előtte. A bal szemében futólag látott kibukni egy könnycseppet, de annak sem engedett utat, nem hagyta, hogy legördüljön. Bruce arcán viszont patakokban folytak a könnyek, egyenesen Anne kabátjára. Nyomott egy csókot felesége homlokára, aztán felállt, hogy még időben el tudjon menekülni.
Az autójában ülve verte a kormányt idegesen, kiabált, sírt. A mentősök értesítését várta, hogy bemehessen a kórházba az egyetlen szerelméhez, akit épp most sebzett meg úgy, hogy akár halálos is lehet. Tanácstalan és elkeseredett volt, most csapott belé kegyetlenül a felismerés, hogy az egyetlen embert, akiben feltétel nélkül megbízott és akit elmondhatatlanul szeretett, talán soha többé nem láthatja majd. Nem ölelheti magához, nem mondhatja el neki, hogy mennyire szereti és milyen hálás neki mindazért, amit érte tesz. És erről mind ő tehet, ez mind az ő hibája. Pár perc után jött a hívás, azonnal indult is a kórház felé. Minden közlekedési szabályt, amit csak lehetett, áthágott, de ez cseppet sem érdekelte. Csak látni akarta még egyszer a feleségét élve, hátha helyre tudná hozni, amit elrontott. Végigrohant a kórházi folyosókon, át a lépcsőházon egyenesen a sürgősségi osztályra, ahol fel-alá járkálással próbálta oldani a feszültségét. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg egy orvos kijött a kettes műtőből, amiben a nővérek állítása szerint a felesége életéért küzdöttek.
– Doktor úr, mi van a feleségemmel? – rohanta le rögvest a zöld ruhás férfit.
– A beteg állapota rendkívül kritikus. Igen súlyos belső vérzése van, külső jeleket alig találtunk, a bemeneti seb apró. Mondja, volt már a kedves feleségének hasonló balesete, esetleg műtétje korábban? – érdeklődött az orvos.
– Nem, nem emlékszem semmiféle műtétre – rázta a fejét Bruce. – Miért?
– Mert ahogy felnyitottuk a hasfalat, keresve a golyót, rengeteg apró heget vagy nehezen gyógyuló sebet találtunk a belső szervein valamint a hasfalon, a szív környékén is. Mindenesetre most mély altatásban tartjuk, de nem kecsegtet semmi jóval az állapota. Készüljön fel a legrosszabbra. Ezekkel az apró sebekkel együtt a mostani akár halálos is lehet, sajnálom – tette rá a doktor Bruce vállára a kezét, majd sietve otthagyta őt.
Lerogyott a földre, háta a hideg csempének támaszkodott. Arcát a tenyerébe temetve zokogott, elviselhetetlenül nagy fájdalmat érzett ott legbelül. Élete talán legnagyobb, visszafordíthatatlan hibáját követte el, ami a szerelme életébe került.

Álomfogó

Mikor eljön az este,s éjfélt üt az óra,
kinyílik álmaink kapuja.
Átkerülvén e másik világba
tudatalattink emberalakot ölt,
és rávilágít elménk rejtett titkára.

Vágyak… Mindenki vágyik valamire;
Van aki pénzre,van aki szeretetre,s aki békére.
De hogy akarhatunk békét,
ha még a saját családunkban is háború van?
Hogy,ha az utcán szembejövő alak
belénk köt, csak mert nincs jó napja.
Majd ismerős arcok
igazságtalanul tiporják el lelkünket,
észre nem véve a Világ folyamatosan csorgó könnycseppjeit,
melyek lassan elárasztják testünket.

És mikor a valótlan valóságban
a kis alak mégis eléri,mit szíve kíván,
megjelenik a vasruhába öltöztetett árny,
mely az egésznek véget vet,
öntudatuk életre kel,a csapda csattan…
És az álomfogó elfogta az álmunkat.

A háború virága

Mennyi ember életére van szükséged ahhoz,hogy végre azt mond, elérted a kívánt eredményt? Hány ártatlan lelket hagytál így magára akik nem tehettek semmiről ,akik csak álltak ott mert pontosan tudták mi vár rájuk. Nem tudod megmondani az okot pusztán csak cselekszel, fogod a fegyvert és lősz,még hallod a golyó szélsebes hangját. De látni nem látod ,hogy kit ér el. Miért harcol két ember egyáltalán egymás ellen,mikor kezet is nyújthatnak egymásnak s barátokká is válhatnak. Hisz nem vagyunk annyira különbözőek, neki is van családja, barátja ugyanúgy mint a másiknak. Van egy olyan dolog ami egyszerre képes az embert megörvendeztetni és elszomorítani. Ami barátságokat szakít szét s népek lázít egymás ellen. Az én történetem ezt meséli el, egy olyan példát amit sokszor hallasz de nem igazán értesz meg teljesen. Az emberi életszínvonala olyan sokszor mint a matematikában a számegyenes, van negatív és pozitív oldala ugyanúgy. Aki a negatív helyen áll az nyomorog,az retteg mert tudja mi vár rá. Aki a pozitív oldalon foglal helyet az örül, bátor és elszánt hisz nem kell semmitől sem tartania. Nagyon kevés az olyan személy,aki középen áll ,ahol a nulla van,ők azok akik kicsit mindkettőből kaptak. Én is itt álltam a családommal,míg ő fel nem bukkant. Megnyerő mosolyú kedves alaknak látszott,aki be tartja ,amit ígért. De ez volt az ő fegyvere,a látszat, az illúzió. Amikor vezető lett,akkor hirtelen elhatárolódott a néptől, az ígéretek eltűntek, elfeledetté váltak szemében. Ugyanaz az ember két teljesen eltérő képet mutatott a valóságnak. Az emberek egy ideig tűrték foggal körömmel, az öregek azt mondogatták,hogy lesz ez jobb is. De nem így történt, a nép követelte jogait amit a zsarnok elvett. Az utcai lázongások egy idő után heves harcokká fajultak. A nép állt szemben a hatalommal. Ő nem ezt nézte, neki ez nem volt fontos. Egynéhány olcsó indokkal akarta lezárni ,azt amit nem lehetett. Hallottam hogy egyszer ezeket a szavakat mondta egy katonának:
” Nem számít hány ember civil hall meg,csak azt akarom,hogy ezt a semmit mondó lázadást szűntesd meg bármi áron, nem szabok határokat. „
Ugyanaz az ember szájából hangzott el ez ,aki ezek előtt még azt mondta,hogy életcélja lesz a béke és a szabadság megtartása. Most is tüzelnek gépfegyverekkel, vernek meg nyílt utcán ártatlanokat elrettentő példaként. S mondják el nekünk,hogy minden rendben lesz. De hol van itt a rend, hol van itt amiben még lehet hinni , úgy igazán. Sehol. Egy kislány áll az egyik fal tövében, olyan ötéves forma. Kék masni függ copfos hajában, kíváncsi szemeivel az utat nézi. Katonák masíroznak serényen, súlyos bakancsaik nagy portál kavarnak.Vajon a szigorú tekintettek között van olyan szempár amelyikben felcsillan az a vágy,hogy az illető ,azt mondja ” nem „. Ő nem fog harcolni társai s népe ellen, ő nem lesz hazaáruló. Talán van , egy láb kilép jobbra,majd egy másik követi. A kislány csodálkozva nézi, apró markában egy kis virágot szorongat. A katona hozzálép, s lehajol hozzá, a lány odaadja a virágot majd elszalad. Egy lövés erős hangja majd egy fájdalmas ordítás veszik el az utca csöndjében. A katona ott hever a poros földön ,hátán vörös folt jelenik meg. Kezében a virágot görcsösen markolja, mintha az lenne minden reménye. Az a virág volt az egyiknek minden míg a másiknak valami, amit mielőbb el kell tiporni. Mindketten bátrak voltak, mindketten emberek voltak mindkettőt ismertem. A kislány volt az élet a katona volt a halál. Persze eljutott a nagy vezér fülébe a hír , de ő csak megrándította a vállát és azt mondta:
” Van még húszezer másik”

Egy kismadár tragédiája

Történetünk egy hatalmas, rózsaszín falú szobában kezdődik, ahol éppen hisztis úrilány húzogatja anyja szoknyáját. Az fáradtan tekint le copfos gyermekére, várva, hogy most mit akar a kis neveletlen. De előre tudja, hogy már megint a madár-üggyel zaklatja. Neki aztán az nagyon kell, mint ahogyan az elegáns babaház, a fodros ünneplő vagy az aranyos kiskutya, ami mostanra se nem kicsi, se nem aranyos. Amikor aztán könnybe lábad a szeme, mit van mit tenni, az édesanya a decemberi hidegben elfut az állatkereskedésbe egy madárért. A fagyos időben alig várja, hogy hazaérjen, de ezzel nincs egyedül. A kalitkába zárt tollas a melegre érve felborzolja tollait, majd apránként megnyugszik. A pimasz kislány azonnal odaugrik hozzá és jobbról-balról nyúlkál be a ketrecbe, hogy elérje a madarat, mindannyiszor sikertelenül. A jövevény teljes rémültségben elhelyezkedett a ketrec közepén, majd vakarózni kezdett, jelezve nemtetszését. A kislány abbahagyta a próbálkozást, úgy gondolja, inkább kipróbál egy trükköt, amit még a cirkuszban látott, valamikor nagyon régen. Elkezdett fütyülni egy dallamot, majd a végére érve felszólította a szárnyast, hogy csinálja utána. Az továbbra is csak tollászkodott, de huncut szemei mosolyogva nézték a lányt, mikor elfordult. Aztán a lány újból a madárhoz beszélt, feldúlt volt és jelentette álláspontját, miszerint egy madár buta, ronda és simogatni sem lehet. Szóval úgy általánosságban mondva elég haszontalan lények. Fogta is magát, sarkon fordult, copfja megremegett, mikor bevágta maga mögött az ajtót. A kisállat ezen még jót mulatott, de azon már kevésbé, mikor frisss vize és az étel gyanánt szolgáló mag is elfogyott. Már sötétedett, mikor az anyuka tálalta a vacsorát és megdorgálta lányát, amiért nem etette meg újdonsült kedvencét. A gyerek többszöri kérlelés után fogta a madarat és felvitte a szobájába, mondván, most majd megeteti. Ahogy beértek a helyiségbe becsukta az ajtót és kinyitotta az ablakot. A hűvös december esti levegő végigrázta a lányt, ezért gyorsan cselekedett. A ketrecet a párkányra állította, kinyitotta ajtaját és kitessékelte a madarat. De annak sem kellett ám kétszer szólni! Azonnal heves csapkodásba kezdett és céljául vette az eget, rajta a holdat. Persze nem ért el odáig, de annyira elfáradt, hogy úgy érezte már legalább félúton járhatott, mikor megállt lepihenni. Egy közeli ablakpárkányra szállt le ő, a szabad madár, ki egész életét rácsok között élte le. De most itt volt és itt volt a hold is, ahova e kismadár még éltében szeretne eljutni. Már igazán eltervezte az egészet, ott lesz az egész családja, az összes rokon. Rendkívüli tervei közepette a kismadár, ki mostanra szabad madár lett, lehajtotta apró fejét a hideg ablakpárkányra. A fagyos, decemberi levegőben még egy utolsó pillantást vetett a holdra, majd lehunyta fekete gombszemeit és elaludt. Reggel, a házban lakó család egy kismadár testét találta az ablakpárkányon. Azt mondhatnánk, hogy egy újabb csillag gyúlt az égen, de nem. A hold volt az, mi ezentúl minden este őérte jött fel az égre, és ha láthatná apró szemei biztosan visszamosolyognának rá.

Másképpen

Gimnazista vagyok és vannak roma származású osztálytársaim.

Eleinte, amikor először beléptem az osztályterembe, félelemmel gondoltam arra, hogy mostantól ők is az osztály részei lesznek, mindennap találkozni fogok velük.

Az emberek sok mindent mondanak, a roma társadalomról…

Az én szüleim és nagyszüleim is beszéltek nekem róluk természetesen, mondták, hogy ne nagyon bízzak meg bennük, ne társuljak velük az osztályban.
Tudtam, miért mondják ezt kihangsúlyozták, hogy sok roma ember lop, csal és hazudik, ugyanakkor úgy voltam vele, hogy elkerülni nem fogom tudni őket, ill. ameddig nem ismerek egyetlen személyt sem közülük, milyen alapon, jogon ítélem el ezeket az embereket?

Miért ne adhatnék nekik legalább egy esélyt?

Így hagytam, hadd szólítsanak meg, nem zárkóztam el a társaságuk elől.

Sőt, egy idő után, kérdezgettem őket a szokásaikról, összeállítottam egy kérdéssort, mondtam nekik, ha van kedvük, nyugodtan válaszolhatnak rájuk.

Az osztályban van egy névrokonom, aki számomra rendkívül szimpatikus.

Nagyon kedvesen szól hozzám, némely dolgokban ki szokta kérni a véleményemet és igen közlékeny.

Amióta egy osztályba járok velük bizonyos dolgok, jellemvonások, amikről sokat beszéltek nekem, valóban megfigyelhetők, pl.: erőteljes gesztikuláció, nagy mozdulat sorok, az egymásért való feltételnélküli kiállás stb., ezek mind-mind valóban megfigyelhetők voltak a számomra.
Ám, ha egy bizonyos magyar embert még nem ért inzultus roma részről, akkor szerintem nem volna szabad előítélettel élnie, nem szabadna megfogalmaznia elítélendő véleményt.

Elvégre, ha bármiféle incidens bekövetkezik, akkor nem a társadalmukról, hanem csak és kizárólag azokról az emberekről van szó, akik ott loptak, hazudtak.

De nem a társadalmuk lopott, vagy csalt!

Amikor ezt az érvet felhozom, általában az a válasz, hogy: de sokan lopnak, csalnak, hazudnak.

S itt, tódulnak a fejembe olyan kérdések, melyeken én rendszerint elgondolkodom:
1. Miért általánosítanak az emberek?

2. Ha egy adott személyt még nem ért inzultus, de megpillant egy roma származású embert, miért rögtön ezek a sémák jutnak az eszébe?

3. Ha egy ilyen, tegyük fel, lopási esetről hallunk, miért nem korlátozzuk le ezt a beszámolót arra a személyre, aki, vagy akik elkövették, miért kell egy egész társadalmat e szerint a leírás szerint minősíteni?

4. A magyar társadalomban szintén történnek bűnesetek, gyilkosságok, de a nekem elmondottak alapján úgy tűnik számomra, mintha az ő bűneik nagyobb hangsúlyt kapnának, a mieink mellett.

Esetleg nem tart-e torztükröt az ő társadalmuk, a miénk felé?

Véleményem szerint még több segítséget, bizalmat kellene feléjük nyújtani, függetlenül attól, mit gondolunk így önmagában a roma társadalomról.

S, talán egy nap enne a bizalomnak meg lesz az eredménye.